32. fejezet

Akkor sajnáljuk ketten….

Nem, nem akarok most tudni semmiről. Egyszerűen csak el akarok aludni és soha de soha többet fel nem ébredni. Felálltam az ajtó elől ahova azért kerültem mert összevesztünk Tommal, és elindultam az ágyamhoz. Leültem majd betakartam a fejemet és elaludtam.

Arra ébredtem hogy tücsök ciripelést hallok. Valószínűleg az ablakon ált szűrődhetett be a hang. Valaki egy nagyot sóhajtott mellettem. A fal felé voltam fordulva úgyhogy azt nem láttam ki ül mellettem az ágyon, de most nem is akarom. Inkább visszaalszom gyorsan.

-         Tudom hogy fent vagy. – természetesen rájöttem egyből hogy ki ül mellettem. Tom. Nem akarok most vele beszélni úgyhogy nem válaszolok. – Vagy lehet mégsem. – állapította meg magában Tom.

Kis idő elteltével amikor már nem bírtam a meleg takaró alatt maradni és pisilnem is kellett, egyszerűen csak felültem és mintha nem tudnám hogy itt van megfordultam. Már nem ült hanem mellettem feküdt.

-         Te meg mit keresel itt? – vontam felelőségre.

-         Én, csak beszélni akarok veled. – ült fel mellém.

-         Mégis miről? – húztam hátra a hosszú fufrumat hogy ne lógjon a szemembe. Úr isten hogy nézhetek ki? Ébredés után. – Nincs miről beszélnünk. - álltam  volna fel amikor eszembe jutott hogy csak egy melltartó meg egy bugyi van rajtam mert mielőtt lefeküdtem levettem a ruháimat. Még jó hogy időben jutott eszembe és még jó hogy a mellem előtt tartom a takarót. Remek most végig kell hallgatnom mert nem tudok megmozdulni.

-         De, igen is van. Én – hallgatott egy kicsit. – Én nem gondoltam komolyan amit mondtam és…- vágtam félbe

-         Mit? Hogy engem úgysem fogsz megkurni ezért majd felhozol ribancokat. Hozzál. Ki tartott vissza? Nem Én akartam veled összejönni. Nem Én erőltettem. Hagyjál békén.

-         De, Ria hallgass végig. – próbált puhitani.

-         Nem. Nem kell semmit sem mondanod. Egyszerűen vége és kész. Miről beszélünk? El sem kezdtünk semmit. – emeltem fel a hangom.

-         Ria Én nem akarlak hagyni. Ja igen, és ha akarsz sem tudsz elmenni mert ahogy láttam levetted a ruháidat én meg elvettem a földről szóval a takaró alatt sem tudsz átöltözni és elmenni. Csak is azt teheted hogy végig hallgatsz. – mosolygott büszkén.

-         Jó. De csak végig hallgatom. – egyeztem bele.

-         Tudtam Én hogy zseni vagyok.  Szóval, Én nem gondoltam komolyan amit hozzád vágtam csak egyszerűen felhúztam a vizet azon hogy mindig elmenekülsz a dolgok elől vagy a szobádba vagy így amit kb. 5 órája előadtunk.

-         5 órája alszom? – döbbentem meg.

-         Igen. De most nem ez a lényeg hanem az hogy Én nem akarlak elveszíteni még az elején. Igazad van, mert még el sem kezdtük. Ezért nem akarlak elveszíteni. Igazad van. Egyikünk sem érez szerelmet de még érezhetünk ha megpróbáljuk. Én sem érzek de nagyon kötődöm hozzád. Nagyon. – 10 másodperc csöndet kisérve néztük egymást majd Tom végre kinyögött valamit. – Hát ennyi lenne.

-         Oh, akkor most lécci menj ki hogy felöltözhessek!

-         Miért?

-         Hogy legyen rajtam ruha? – értetlenül kérdeztem a kérdésre.

-         Nem, hanem minek menjek ki?

-         Ez komoly? Te meghülyültél? Normális vagy? Azért mert nem szeretem magamat mutogatni.

-         Ott a gardrób.

-         Miért nem akarsz kimenni?- akkor esett le hogy Tom nem látni akar hanem egyszerűen nem akar kimenni.

-         Mert félek attól hogyha kimegyek bezárkózol összepakolsz és elindulsz halál kussban haza. Nem akarom hogy hazamenj. És ha nem miattam akarsz maradni gondolj legalább Billre.

-         Ha megígéred hogy még ma nem megyek haza akkor kimész hogy felöltözhessek?

-         Holnap sem. Meg azután sem. Akkor igen kimegyek.

-         Mi van ha nem ígérem meg?

-         Akkor lerántom rólad a takarós és le tépem a melltartódat majd kihúzlak a folyosóra.

-         Jó. Nem megyek haza. – sajnos Tom képes erre és nem akarom hogy megtegye. Félek attól hogy nem lennék elég jó látvágy nekik. Hiszen Tom már biztosan járt és lefeküdt modellekkel, nem olyanokkal mint amilyen Én vagyok.

-         Remek! De viszont azt sem akarom hogy szenvedj szóval, Én most nem tudom hanyadszorra de megint elmondom hogy nem gondoltam komolyan amit mondtam. Nagyon tetszel nekem. Nagyon tetszik a külsőd. Nagyon tetszik az hogy szókimondó vagy. Egyszerűen imádom a szemedet, a szádat, és mindent benned. Imádom benne azt is hogy ilyen kis szerény aranyoska vagy. – mosolyodott rám.

-         Jó, oké Tom semmi baj csak kérlek had öltözzek fel. – néztem rá könyörgő szemekkel.

-         Jó,de utána visszajöhetek?

-         Minek?

-         Hát most mi nem békültünk ki? Nem járunk még mindig?

-         Nem. Nem mondtam el értelmesen azt  amit gondolok?

-         Ria ne már! Tudod hogy nem gondoltam komolyan!

-         Nem, nem tudom. Nem ismerlek annyira. Fogalmam sincs mikor gondolsz komolyan dolgokat és mikor nem.

-         Csak adj még egy esélyt!

-         Tom, elküldtél a picsába. – vetettem elé a tényeket.

-         De Én nem akarom hogy elmenj! Azt akarom hogy velem maradj. – nyúlt az arcomhoz , de Én elrántottam.

-         Tom, menj ki! Had öltözzek fel és gondolkodom rajta!

-         Ahogyan gondolod. Én feladom. – állt fel és csapta be maga után az ajtót.