Itt az idő…

Amikor átsétáltunk apával a c folyosón a gépem felé megálltunk a fordulóban és megöleltük egymást.

-         Nagyon fogsz nekem hiányozni pocok. Elvárom hogy mindig telefonálj haza amikor időd van és számolj be. A sulit pedig ne rontsd el nekem. A jegyeidre figyelj oda és ha az iskolában valaki rosszul bánik veled szólj a tanárnak. – sorolta.

-         Jól van apa. 7 éves korom óta ezt mondod nekem minden év elején. Hidd el menni fog ez egyesül is.

-         Jól van! Most pedig menj mert még elsírom itt magamat. – és az utolsó szónál erősen megölelt még egyszer utoljára.

-         Nagyon fogsz hiányozni Apa. És sose felejtsd el hogy szeretlek. – véstem bele az eszébe.

-         Vigyázz magadra jó?- engedett el és nézett a szemembe.

-         Jó. Szia Apa!

-         Szia Ria!

Ezzel az utolsó mondattal megfordultam és átadtam a hölgynek a repülőjegyemet. Mielőtt végleg felszálltam volna a gépre megfordultam és egy hatalmas mosolyt erőltettem az arcomra ami mellett integetni kezdtem Apunak. Apa visszaintegetett de nem mosolygott.

Hát itt vagyok. Fent a gépen. Olyan hatalmas csomagom volt hogy a gép hátsórészébe vitték és nem a fejem fölötti csomagtartóba kellett tennem. A kék masnis válltáskámból kivettem az mp4 lejátszómat és elindítottam az egyik már régen ismert Down on you-Tokio Hotel számot.

Egyszer csak egy szőke hajú stewardes bökte meg a vállamat. Azonnal kirántottam a fülemből a fülhallgatót és ránéztem.

-         Elnézést de kérem kapcsolja be az övet mert nem sokára felszállunk és kérem a telefonját is kapcsolja ki.

-         Értem. Köszönöm. – válaszolta.

A hölgy csak rám mosolygott és tovább sétált. Bekapcsoltam az övemet és visszadugtam a fülhallgatót a fülembe.

Pár másodpercnek tűnt de igazság szerint már órák óta aludtam. Amikor kinyitottam a szememet ránéztem az órára és 12 mutatott. Ez a gép nem volt a szokványos gép, mert nem egyenesen Németországba ment hanem először Ausztiában ált meg aztán Csehországban és utána vette az irányt Németországba. Már a Csehországi reptéren álltunk amikor, a kedves szőke hajú hölgy megint figyelmeztetett hogy kapcsoljam be az övemet. Végre már csak 2 óra és Németországban vagyok.

Álmaimban már ott voltam. Ott álltam Tom mellett a színpadon, de ennek az álomnak hamar vége lett mert a szőke stewardes felébresztette.  Uram Isten! Megérkeztünk? Itt vagyok Németországban?

Amikor végre felfogtam, megmarkoltam a válltáskámat és elkezdtem az ajtó felé tolakodni. Alig vártam már hogy lejussak a repülőről levezető lépcsőn és láthassam a srácokat. Amint leértem a lépcsőn elkezdtem gyors léptekben az aula felé rohanni. Egy hatalmas fehér folyosón kellett már megint átmennem. Utálom az ilyen folyosókat. Amikor végre kiértem szétnyílt előttem a hatalmas plakátokkal beterített ajtó és legrosszabb pechemre nem láttam mást egy embereket. Ha balra néztem, ha jobbra néztem semmi más csak ember ember hátán. Egy fekete szalag választotta el a repülőről érkezőket a várakozóktól. Elindultam azon az útvonalon amelyet a fekete szalag mutatott. Sehol sem láttam a srácokat. Ránéztem az órámra és 14:00 mutatott. Akkor már itt kéne lenniük. Biztos ők sem látnak engem. Nem baj addig idehozom a csomagomat. Egy hatalmas félkör alakú mozgó, fekete szalagon érkeztek meg a csomagok. Rögtön kiszúrtam az én jegesmedve méretű rózsaszín csomagomat. Oda siettem mielőtt a mozgó asztal elviszi és várhatok még egy körre. Nyúltam volna a csomagomért amikor egy kéz fogta meg és vette le.

-         Már bocsánat, de ez az….-  elkezdtem a felmérni a lábától fogva és amikor a fejéhez értem felfogtam hogy ki is ő. – Bill! – kiáltottam fel és a nyakába ugrottam. Persze csak képletesen mert a törpepapagáj méretemmel csak a mellkasáig értem.

-         Szia kiscsaj! – veregettem meg a hátamat – hogy utaztál?

-         Jól , vagyis nem tudom mert szinte végig aludtam. – válaszoltam neki miközben elléptem tőle.

-         Nekem nem is örülsz? – kérdezte egy mély hang a hátam mögött.

-         Úr Isten! Tom! Te is kijöttél? – lepődtem meg .

-         Persze! – válaszolta mintha olyan egyértelmű lenne. A jobb lábammal közelebb léptem felé és át akartam ölelni amikor Gustav lépett Tom és közém.

-         Szia Ria!- kiáltott fel Gustav és ölelte át.

-         Szia!- köszöntem vissza. Neki már őszintén bevallom nem örültem annyira. Mi a szöszt csinálsz éppen most akartam megölelni Tomot, erre Te belépsz elém? Na ne.

-         Ha befejeztétek Én is szeretném megölelni. – szólalt meg Georg.

-         Ja persze tessék itt van. – engedett el Gustav és Georg irányába tessékelt.

-         Szia Georg!- mosolyogtam rá miközben a kezemet tártam szét hogy megölelhessem.

-         Szia kiscsaj. – ölelt magához szorosan és összetúrta a hajamat a tenyerével.

-         Kösz! Köszi szépen!- engedtem el és kaptam rögtön a  hajamhoz.

-         Szívesen máskor is!- mosolygott rám. Visszamosolyogtam rá ugyan de ezzel a „nagyon kedves vagy” mosolyommal.

-         Na ha átöleltél mindenkit engem is átölelhetnél végre! – jelentette ki Tom miközben elég mérges fejet vágott Gustav részére. Gustav ezen csak mosolygott.

-         Hátha közelebb jönnél és nem 20 km állnál tőlem akkor megoldható lenne.

Rám mosolygott és végre átölelt. Istenem Tom Kaulitz átölelt mindenki előtt. Olyan érzésem volt mintha órák óta ölelgetne. Pedig csak alig röpke 6- 7 másodperc volt.

-         Üdvözlünk Németországban. – mosolygott rám azzal a rossz fiús mosolyával.

-         Köszi! Elleszek itt egy ideig. – mosolyogtam vissza rá.

-         Na, induljunk ezzel a bököm nagy rózsaszín bőrönddel a kocsi felé.

-         Ja és ne vessze el megint a újságró tömegben Ria, jó? – tolakodott Tom és közém Bill.

-         Újságírók? Már megint? Oké ígérem nem fogok elveszni.

-         Hát ezt már ideje lenne megszoknod és nem is fogsz elveszni mert nem fogom engedni. – ezzel a kijelentésével megmarkolta a kezemet és elkezdett húzni az ajtó felé.

Amikor kiértünk egyszerűen annyi újságíró ált ott hogy nem is láttam a parkolót. Bill áthúzott a tömegen és el sem engedte a kezemet. Akárhogyan is tolakodtak az újságírók Bill csak húzott maga után. Nem is értettem Tom hogy veszthetett el a múltkor.

Még a kocsijuk körül is álltak újságírók de Billt ez sem érdekelte . Kinyitotta előttem az ajtót és megvárta amíg beszállok az anyósülésre. Talán 1 percet vártam amíg Bill berakta a hátsó ülésre a csomagomat és beszállt a kocsiba. Kifújta a levegőt és felém fordult.

-         Meg vagy?

-         Persze. – válaszoltam miközben bekötöttem az övemet.

-         Nem értem Tom hogyan veszthetett el múltkor.

-         Hát biztosan valamelyik újságíró a kezünk közé csapott aztán kicsúszhatott a kezem. – vetettem fel a gondolatot. De őszintén bevallom van egy olyan érzésem hogy Tom direkt hagyott el azért hogy Bill lássa ő nem megfelelő arra hogy végighúzzon a tömegen. Így elhagyott.

-         Lehet igen. Lehet nem. – ezzel a kijelentésével beindította a kocsit és elindult kifelé a parkolóból.

Fél órácskába telt és Bill megállt egy szép, hatalmas, fehér ház előtt. A kerités is fehérre volt festve. A ház hátsó részén volt egy kert is. Gyönyörű volt. Csak éppen a semmi közepén ált.

-         Hűűű, hát ez gyönyörű. – hüledeztem amikor kiszálltam a kocsiból. Körbenéztem mert azt hittem becsap a szemem a kocsiban de sajnos nem. A ház tényleg a semmi közepén állt. Vagyis talán egy kiló méterre volt valami autópálya féle de akkor is a semmi közepe.

-         Igen! Jól látod. Egy rohadt nagy réten van a házunk. Tudod, ezt találtuk a leg alkalmasabb helynek, mert így soha senki nem tudja meg hogy hol is lakunk igazából.

-         Érthető. – abban a pillanatban amikor kiejtettem a szót a számon észrevettem hogy ahol állok ki van betonozva az út. A ház kőrül pedig fű van, ahogyan a beton körül is.

-         Majd ha ide értek Tomék is akkor elmehetünk pizzázni is ha gondolod. – vetett fel a gondolatot miközben kivette a csomagomat.

-         Jó ötlet, de Tomék hol vannak?

-         Hát egy másik kocsival jöttem mert nem fértünk volna el a te csomagoddal ami szinte feketedve elfoglal 3 emberi helyet . Így különkocsival jöttünk. Gondoltuk hogy nagy csomagod lesz. – mosolygott rám mikőzbe letette elém a bőröndöm és elindult az kapu felé hogy betolathasson a  házba.

-         Nem találják furcsának az emberek az autópályáról hogy áll egy nagy ház a semmi közepén? – kérdeztem miközben az autópálya felé mutattam.

-         Igazából tudod, csak mi látjuk az autópályát egészében. Ők csak egy háztetőt látnak mert ha jobban megnézed majd az autópályáról ez a ház egy dombon van. Így nem veszed észre de majd lentről meglátod.  – magyarázta miközben a kaput támasztotta ki. – Na amíg én betolatok addig menj a lépcsőhöz és várj meg.

Így is tetem. Megvártam amíg betolat és becsukja a kaput. Amikor becsukta megérkeztek Tomék. Kiszálltak és elindultak a  gyönyörű ház felé amiben ezután az életem kitudja mennyi idejét fogom tölteni. Tom megmarkolta a bőröndömet és felvitte a lépcsőn. Elővette a kulcsot és kinyitotta az ajtót. Megvártam amíg a csodás előszobába leteszi a csomagomat és bemutatja a házat.

-         Na gyere Ria! Nézd meg hol fogsz lakni. –szólt nekem Bill a hátam mögött amire Én hevesen megfordultam és elindultam vele együtt a konyhába.

-         Megyek már. – mosolyogtam vissza rá.

Amikor kinyitotta az előszobában lévő ajtót a konyhába léptem be. Csodálatos volt. A pult szűre márványkő volt és minden rozsdamentes acélból volt készítve. Minden csak úgy csillogott-villogott. Mintha sosem lett volna használva. Aztán Tom a kezével mutatott a nappali felé, hogy arra menjek. Amikor beléptem egyszerűen azt hittem hogy káprázik a szemem. A kanapék bőrből voltak. Egy hatalmas fekete plazma tv volt a falon és hangfalak voltak felszerelve mindenhova a falra. Egy üvegasztal volt a kanapék előtt és akármennyire is furcsa volt de a nappali közepén volt egy kis üveg rész. Pontosabban a padló helyett egy téglalap alakú üveg volt. Amikor ráléptem és lenéztem egy biliárdasztalt láttam a pincében. A fiúk biztos ott játszanak. A szoba jobb sarkában volt egy felvezető lépcső és a bal sarkában pedig egy üveg ajtó ami a kertbe vezetett.

-Hát ez lenne a nappali. Ahol most állsz az csak azért van ott hogy lássuk néha ki fog nyerni. – mosolyodott rám. – Csak kintről lehet oda lejutni, de tök jól néz ki szerintem. Hátul van egy fürdő, az étkező és egy vendégszoba. Gyere fel , mert elmagyarázni nem tudom hogy kinek van hol fent a szobája. Ja, és a fürdő mögött van a stúdiónk de oda is lépcső vezet el mert a pincébe tudtuk elhelyezni csak. Ott mindig csend van így jobban tudunk koncentrálni. – magyarázta Tom. Én csak hevesen bólogattam. Csak Bill indult fel a lépcsőn a csomagommal Tom kiment az udvarrra.

Így is tettem. Elindultam felfelé a lépcsőn. Amikor felértem megláttam a lépcsőfeljáróval szembe egy hatalmas üvegajtót ami mögött a terasz volt.

-         Hát akkor itt lenne az Én szobám. – mutatott jobbra Bill. – És az én szobámmal szembe Tomé. Itt lenne a fürdő – mutatott a Tom szobája melletti fekete ajtóra. – Baloldalon pedig Gustav és Georg szobája van egymással szembe.

-         Hát tudod nem olyan nehéz megkülönböztetni főleg hogy minden ajtóra rá van írva a tulajdonos neve. – állapítottam meg.

-         Ja, tényleg. El is felejtettem.

-         Tudom hogy bunkó kérdés ,de hol lesz az én szobám? – kérdeztem tőle szégyenlősen.

-         Ja. Úr isten de bunkó vagyok azt kellett volna megmutatnom elsőnek. – kapott a fejéhez. –Gyere velem!

Elindult Bill és Tom szobája felé, majd vett egy jobb kanyart , Én pedig utána loholtam. Amikor Én is vetettem a gyors jobb kanyart megláttam egy zöld ajtót amire rá volt írva: Üdv itt Ria!

Bill azonnal benyitott a szobába és megállt az ajtó mellett. Amikor bementem megláttam hogy az ágyneműtől kezdve minden zöldre van festve. Imádom a  zöldet csak azt tudnám hogy ezt honnan tudták.

-         Honnan tudtátok hogy a zöld a kedvenc színem.

-         Nem tudtuk. Csak tegnap amikor megkérdeztem a szemed színét azt felelted hogy zöld. Úgy hogy amikor tegnap hazamentél felhívtunk egy szobafestőt és megkértünk hogy ma reggel jöjjön át és fesse le már kora reggel , hogy mire megérdekel legyen száraz. Gyorsan száradó festékkel festette le amúgy is. De akkor pont eltaláltuk a színed. – mosolygott rám.

-         Hát ez csodálatos. Köszönöm. – öleltem át köszönetem jeléül.

-         Ugyan már! Csak azt akarjuk hogy jól érezd magadat nálunk.

-         Hát az menni fog.

Amikor elengedtem a mellkasát még jobban körülnéztem. Az ágy mellett egy hatalmas ablak volt. Az ablak mellett pedig egy szép íróasztal mindennel felszerelve. Az ajtó mellett, ahol Bill állt pedig egy fehér gardrób ajtó volt. Az ágy jobb oldalán volt egy hatalmas fiókos szekrény.

-         Remélem majd elég lesz a ruháidnak a hely.

-         Bőven, főleg hogy csak 1 hónapra elegendő ruhát hoztam. Reméltem hogy majd el tudok menni vásárolni.

-         Ohh ne aggódj. A suli amibe járni fogsz úgy is csak hétfőtől járhatsz , mert attól vagy átírva.

-         Értem. - válaszoltam

Hirtelen a hasam elkezdett korogni. Gyorsan odakaptam a kézfejemmel.

-         Éhes vagy. – állapította meg Bill. Esküszöm le sem lehetne tagadni hogy Tom meg Bill ikrek. Tom is ugyan így állapított a már megállapított dolgot  a kocsiban tegnap előtt.

-          Igen. Ma még nem nagyon ettem semmit.

-         Jesszus. Én nap 10x eszek, Te meg ma még nem ettél semmit?

-         Hát nem nagyon volt rá időm.

-         Jó akkor most lejössz a földszintre és összedobunk valamit a konyhában neked, oké?

-         Oké. – egyeztem bele.